A szarka, akire haragudtak a ház asszonyai
A régi falusi portákon tavasszal egészen más élet kezdődött. A kertek megteltek virágokkal, a fák friss zöld ruhát öltöttek, a tyúkudvarokban pedig egymás után jelentek meg a sárga pelyhes csibék. A kotlósok büszkén vezették apró családjukat a napfényes udvarokon, miközben a ház asszonyai fél szemmel mindig a környéket figyelték. Nemcsak a macskától vagy a kóbor kutyától kellett félteni a kicsiket, hanem egy bizonyos fekete-fehér tollú madártól is.
A szarka ugyanis jól ismerte a falusi udvarokat.
Messziről talán még szépnek is látszott. Fekete-fehér tollazatán a napsütésben kékes és zöldes fények csillantak, hosszú farka pedig elegánsan követte minden mozdulatát. Gyakran ült a diófa legfelső ágán vagy a kerítés tetején, és onnan figyelte a körülötte zajló életet. Aki azonban közelebbről ismerte, tudta, hogy ez a kíváncsi, alkalmazkodó madár bizony nem mindig maradt meg a szemlélődésnél.
Különösen akkor nem, amikor a saját fiókái már kikeltek.
A szarka fészke is különleges építmény. Gallyakból készül, és sokszor felülről is fedett, szinte kis tető védi. A madár nem véletlenül építi ilyen gondosan az otthonát: odabent a tojások, majd a kikelt fiókák számára kell biztonságos helyet teremtenie. Amikor pedig a kicsik megszületnek, a szülőknek szinte megállás nélkül élelmet kell hordaniuk nekik. A szarka mindenevő madár, ezért sokféle táplálékot fogyaszt, és a rovarok, férgek, kisebb állatok mellett tojások és fiókák is szerepelhetnek az étlapján.
Ezt persze a ház asszonyai egyáltalán nem találták olyan érdekesnek.
Ők csak azt látták, hogy a szarka időről időre megjelenik a kert végében, és túlságosan érdeklődően figyeli a kotlós körül kapirgáló apró csibéket.
A kotlós ilyenkor azonnal megérezte a veszélyt. Szárnyait kissé széttárta, és igyekezett valamennyi kicsinyét maga köré gyűjteni. A csibék csipogva szaladtak az anyjuk után, ő pedig egyre idegesebben figyelte a kerítés tetején üldögélő szarkát.
A ház asszonya sem maradt tétlen.
– Hess innen, te szarka! – kiáltotta, és már lendült is a kezében a konyharuha.
A madár ilyenkor felröppent, átszállt a diófára, majd onnan tovább figyelte az udvart. Mintha pontosan tudta volna, hogy most jobb egy kicsit távolabb maradni.
De a szarka nem azért tért vissza újra és újra, mert gonosz lett volna.
Odafent, a lombkorona biztonságában, neki is éhes fiókák vártak a fészekben.
A természetben minden szülőnek meg kell találnia a módját annak, hogyan gondoskodjon a kicsinyeiről. A szarka is ezt tette, csak éppen olyan táplálékot is elfogyaszt, amelyet az ember már nem néz jó szemmel. Ezért alakulhatott ki olyan rossz híre a falusi portákon, különösen a tavaszi költési időszakban, amikor a kotlósok alatt egymás után keltek ki a csibék.
A ház asszonyai pedig pontosan tudták, mire számíthatnak.
Ha a kerítésen megjelent a szarka, már kiáltottak is a többieknek.
– Vigyázzatok a csibékre, itt van megint!
Ilyenkor a kotlós rendszerint még szorosabban maga köré terelte a kicsinyeit, az emberek pedig megpróbálták elzavarni a hívatlan vendéget. A szarka azonban türelmes madár volt. Ha nem sikerült közel férkőznie az udvarhoz, keresett magának másik lehetőséget.
És ebben bizony nagyon ügyesnek bizonyult.
A szarka rendkívül jól alkalmazkodik az ember közelségéhez. Ma már nemcsak erdőszéleken és mezőgazdasági területeken találkozhatunk vele, hanem kertekben, parkokban és városokban is gyakori látvány.
Talán éppen ezért maradt meg olyan élénken az emléke a régi falusi történetekben is.
Ott volt mindenütt, ahol az emberek éltek.
Látta, amikor reggel kinyitották a tyúkólat, ott üldögélt a diófán, amikor az asszonyok teregettek, és pontosan tudta, mikor érdemes közelebb merészkednie az udvarhoz. A háziak pedig lassan megtanulták, hogy ha egy szarka túl sokáig üldögél a kerítésen, akkor bizony érdemes szemmel tartani a kotlóst és a csibéket.
Persze a szarka történetének van egy másik oldala is, amelyről könnyű megfeledkezni.
Miközben odalent egy kotlós féltette a saját kicsinyeit, néhány száz méterrel odébb, egy magas fa ágai között ugyanolyan aggódó szülő várta vissza a saját párját. A szarkafészekben is éhes fiókák tátották a csőrüket, és nekik sem számított, honnan érkezik az ennivaló, csak az, hogy érkezzen.
A természetben nincsenek olyan egyszerű szabályok, mint amilyeneket mi, emberek szeretnénk felállítani. Egyik állat számára ugyanaz a történet táplálékot, a másik számára veszélyt jelenthet. A kotlós szemében a szarka rabló volt, a szarka szemében pedig a kert csak egy újabb hely, ahol táplálékot találhat a fiókáinak.
Talán ezért is olyan érdekesek a régi falusi történetek. Az emberek sokkal közelebb éltek a természethez, és nap mint nap megtapasztalták, hogy az állatoknak is megvan a maguk élete, ösztöne és túlélésért folytatott küzdelme.
A ház asszonyai ettől persze nem szerették meg jobban a szarkát.
Ha meglátták a kerítésen, ugyanúgy előkerült a konyharuha, és ugyanúgy elhangzott a jól ismert kiáltás:
– Hess innen, te szarka! A mi csibéinket ugyan nem viszed el!
A szarka pedig rendszerint felröppent, tett egy kört a házak fölött, aztán eltűnt a közeli fák között.
Lehet, hogy egy másik kert felé vette az irányt. Lehet, hogy ott könnyebb dolga akadt. Az is lehet, hogy egyszerűen csak visszatért a saját fészkéhez, ahol már türelmetlenül várták a kicsinyei.
Mert bármennyire haragudtak is rá a faluban, egy dolgot nem lehetett elvitatni tőle: ő is a saját fiókáit próbálta felnevelni.
És talán éppen ettől lesz ez a régi történet több egyszerű szarkamesénél.
A természetben nincs mindig jó és rossz oldal. Van, amikor az egyik állat megpróbálja megvédeni a kicsinyeit, miközben egy másik ugyanilyen elszántan próbál gondoskodni a sajátjairól.
A kotlós pedig, ha ma is ott ülne a régi falusi udvarban, valószínűleg ugyanúgy összeterelné maga köré a csibéket, és a kerítés tetején üldögélő szarkára nézve talán most is csak ennyit mondana:
– Téged bizony szemmel kell tartani!
Fotó: pixabay.com
