Udvarunk apró lakója, a mi kis mókusunk

Fürge lábak, bozontos farok, titkos padlásbéli éléskamra – egy mókuska mindennapjai a kertünkben.

Vannak vendégeink, akik kopogtatás nélkül érkeznek, nem kérnek bebocsátást, mégis pillanatok alatt belopják magukat a szívünkbe. Nekünk is van egy ilyen apró, fürge, vöröses bundájú látogatónk, aki valójában már régen nem vendég, hanem a kertünk mindennapi életének kedves szereplője. Ő a mi kis mókusunk, aki boldogan éli világát az udvarunk egyik hársfáján.

Ha az ember egy kicsit is figyelmesen szemléli a természetet, hamar rájön, hogy a kert nem csupán virágokból, fákból és bokrokból áll. Saját kis élete van, tele apró csodákkal, váratlan találkozásokkal és olyan pillanatokkal, amelyek mosolyt csalnak az arcunkra. Nekünk ilyen örömforrás a mi mókuskánk is, aki láthatóan úgy érzi, az egész udvar az ő birodalma, és hát, ami azt illeti, nem is alaptalanul!

A hársfától a háztetőig

Kis barátunk egyik kedvenc tartózkodási helye az udvarunkban álló hársfa. Innen indul nap mint nap felfedezőútjára, de a hársfa csak afféle kiindulópont számára. Felugrik a háztetőre, szaladgál erre-arra, és olyan természetességgel közlekedik a magasban, mintha csak egy széles, kényelmes kerti ösvényen sétálgatna.

Hogy aztán pontosan hogyan csinálja, azt csak ő tudja, de valamilyen rejtélyes módon még a padlásra is bejut! Az ember csak néz, és próbálja megfejteni a kis akrobata titkát. Vajon hol találta meg a bejáratot? Merre vezet az útja? És vajon mit csinál odafent, amikor mi már azt hisszük, hogy régen továbbállt?

Egy biztos: a mi mókusunk nem az a fajta, aki sokáig egy helyben üldögélne. Mindig akad valami dolga, valami felfedeznivalója. A környék fáit is jól ismeri, egyik ágról a másikra ugrik, hol itt bukkan fel, hol ott tűnik el. Fürgeségével és ügyességével alaposan megdolgoztatja az ember szemét, ha követni szeretné a mozgását.

Néha úgy tűnik, mintha az egész kertet egyetlen hatalmas játszótérnek tekintené. Számára nincs túl magas ág, nincs unalmas sarok, és aligha akad olyan zug, amelyet ne szeretne alaposan szemügyre venni.

Amikor eljön a dió ideje…

Ha azonban beköszönt az ősz, és a diófa termést hoz, kis barátunk érdeklődése határozott irányt vesz. A környék valamennyi fája közül ilyenkor a diófa kerül az első helyre.

Nem is csoda! A mókus számára az ősz nemcsak a színes levelek és a hűvösebb reggelek időszaka, hanem a szorgos gyűjtögetésé is. Hiszen a természet apró lakói ösztönösen tudják, hogy a bőségesebb napok után elérkezhet a szűkösebb időszak. Amit most megszerezhetnek, az később még nagyon jól jöhet.

A mi mókuskánk pedig nem vesztegeti az időt.

Mire a dió igazán beérne, ő már jó néhányat megszerzett belőle. Olyan szorgalmasan gyűjtöget, hogy az embernek néha az az érzése támad: nem is egyetlen mókus dolgozik a kertben, hanem egy egész kis csapat szorgoskodik valahol a lombok között.

A dió azonban nem marad sokáig a fa alatt, és nem is mind a mi kamránkba kerül. Kis lakónknak ugyanis megvan a maga elképzelése arról, hol kell biztonságba helyeznie a télire szánt finomságokat. A diók egy része eltűnik vele együtt, és ki tudja, hány forduló után végül a padlás valamelyik zugában köt ki.

Ott aztán talán kialakította a maga kis éléskamráját, valahol a gerendák és a félhomályos sarkok között. Lehet, hogy van egy kedvenc rejtekhelye, ahová gondosan behordja a zsákmányát, és amelyet csak ő ismer igazán.

Persze mindez csak a mi képzeletünkben áll össze ilyen szépen, hiszen a padlás titkait nem árulja el nekünk. Ő végzi a dolgát, mi pedig legfeljebb találgatunk, vajon mennyi dió gyűlhetett már össze odafent.

Egyvalami azonban biztos: a mi kis mókusunk nem bízza a véletlenre a téli felkészülést!

Találkozás a kert lakóival

A mókust nemcsak a fákon és a háztetőn láthatjuk. Időnként a földön is feltűnik, ahol ugyanolyan fürgén szaladgál, mintha csak egy rövid kitérőt tenne két magaslati állomás között.

Ilyenkor különösen érdekes megfigyelni, hogyan viselkedik a kert többi lakójának társaságában.

Nekünk ugyanis cicáink is vannak, akik természetesen észreveszik a szokatlan mozgást. A kis vörös bundás pedig elég feltűnő jelenség ahhoz, hogy felkeltse a figyelmüket.

A legérdekesebb mégis az, hogy a cicáim nem bántják. Csak nézik.

Talán ők is érzik, hogy ez a fürge kis jószág már hozzátartozik a kert mindennapjaihoz. Vagy egyszerűen csak kíváncsiak rá, és nem tudják eldönteni, miféle szerzet az, amelyik ilyen vakmerően szaladgál a közelükben. Mi mindenesetre örülünk, hogy békésen megférnek egymás mellett.

Persze a természetben mindig megvannak a maga szabályai, ezért a kis mókus biztonsága érdekében továbbra is érdemes szemmel tartani a találkozásaikat. De az a néhány pillanat, amikor mindannyian békésen figyelik egymást, igazán kedves látvány.

Több mint egy mókus a kertben

Talán másnak csupán egy mókus, amelyik időnként átszalad a fákon, diót gyűjt, majd eltűnik a háztetőn. Nekünk azonban ennél sokkal több.

Ő az a kis jövevény, akinek a felbukkanását már várjuk, akinek a szokásait lassan megismerjük, és akinek a mindennapi sürgés-forgása észrevétlenül is színesebbé teszi az életünket.

Mert milyen jó érzés is az, amikor az ember otthonában, a saját kertjében figyelheti meg a természet apró csodáit! Nem kell messzire utazni, erdőbe kirándulni vagy különleges helyeket felkeresni. Néha elég kinézni az ablakon, és máris egy eleven kis történet tárul elénk.

A mi mókuskánk története pedig napról napra folytatódik. Hol a hársfán bukkan fel, hol a tetőn szalad végig, máskor a diófa körül szorgoskodik, vagy éppen a földön szalad át, miközben a cicáink kíváncsi tekintete kíséri.

Vajon hány diót rejtett már el a padláson? Hány titkos útvonalat ismer a ház körül? És vajon melyik lesz a következő hely, ahol váratlanul felbukkan?

Ezekre a kérdésekre talán sosem kapunk pontos választ. De talán nem is ez a fontos.

Mi csak örülünk, hogy itt van velünk, hogy újra és újra megmutatja magát, és hogy a mindennapjaink részévé vált ez a fürge, szorgalmas, kedves kis állat.

Mert a boldogság néha egészen apró dolgokban rejtőzik. Egy hársfa ágán megpihenő mókusban, egy háztetőn átszaladó vöröses bundában, egy titokzatosan eltűnő dióban…

És abban a jóleső érzésben, hogy a mi udvarunknak is van egy saját kis mókusa, aki szemmel láthatóan otthon érzi magát nálunk.