Levelibéka a füvészkerti tavirózsán

Egy apró béka, egy rózsaszín tavirózsa és egy régi, kedves emlék az unokáimmal

Vannak fényképek, amelyek nemcsak egy pillanatot őriznek meg, hanem egész történeteket. Elég rájuk nézni, és mintha újra ott lennénk azon a régi helyen, hallanánk a hangokat, éreznénk az illatokat, és eszünkbe jutnának azok, akikkel együtt éltük át azokat a perceket.

Nemrég régi fotóimat nézegettem, amikor megakadt a szemem egy aprócska levelibékán.

Egy gyönyörű, rózsaszín tavirózsa virágszirmai között üldögélt. Olyan ici-pici volt, hogy szinte beleolvadt a növénybe, mégis azonnal magára vonta a figyelmemet. Ott sütkérezett békésen a napon, mintha a világon semmi más dolga nem lenne.

Ahogy néztem a képet, egyszer csak eszembe jutottak azok a régi évek, amikor az unokáim még kicsik voltak, és sokszor jártunk együtt a szegedi füvészkertbe.

A mi kis törzshelyünk

Azok a séták mindig különlegesek voltak.

Szerettük a füvészkert nyugalmát, az erdei részek hűvös levegőjét, a hatalmas növényeket, a virágokat és persze a tavat. A gyerekek számára mindig akadt valami felfedeznivaló, nekem pedig jólesett látni, ahogy rácsodálkoznak a természet apró szépségeire.

Sétáltunk az ösvényeken, nézelődtünk, beszélgettünk, aztán egy idő után elfáradtunk. Ilyenkor a tó melletti kis padok egyikén pihentünk meg.

Eleinte csak egy kellemes pihenőhely volt.

Aztán ahogy teltek az évek, valahogy a mi helyünkké vált. Ha a füvészkertben jártunk, szinte természetes volt, hogy előbb-utóbb ott kötünk ki.

Leültünk a tó mellett, és csak néztük a vizet.

Nem kellett különösebb program. Nem kellett sietni sehova. Elég volt együtt lenni.

És közben a tó körül zajlott a maga kis élete.

A tó, amely soha nem volt igazán csendes

Ha az ember egy pillanatra elcsendesedik, rájön, hogy a természetben szinte soha nincs teljes csend.

A tó vizének csobogása, a nád halk zizegése, a levelek rezdülése mind-mind hozzátartozik ahhoz a különleges hangulathoz.

Madarak csiripeltek a fák között. A méhek szorgalmasan zümmögtek a virágok körül. A vízben időnként megvillant egy-egy hal pikkelye, aztán már el is tűnt a víz alatt.

És persze ott voltak a békák.

A gyerekek különösen szerették figyelni őket. Egy-egy béka megjelenése mindig kisebb eseménynek számított. Vajon hol bújik meg? Mikor ugrik el? Milyen hangosan fog brekegni?

A levelibékák pedig egészen különleges látványt nyújtottak.

Nem mindig könnyű észrevenni őket. Olykor szinte teljesen beleolvadnak a növényzetbe. Aztán egyszer csak feltűnik egy apró zöld alak egy levélen, és máris azon kapjuk magunkat, hogy percekig figyeljük.

Mintha ő is figyelne bennünket.

Egy aprócska lakó a tavirózsán

Talán ezért is szeretem annyira azt a régi fényképet.

A rózsaszín tavirózsa önmagában is gyönyörű. A finom szirmok, a víz tükröződése, a zöld levelek mind olyan látványt adnak, amely mellett az ember nem megy el közömbösen.

De azon a képen ott van még valaki.

Egy egészen apró levelibéka.

Ott üldögél a tavirózsán, és sütkérezik. Nem csinál semmi különöset. Nem ugrik, nem brekeg, nem menekül. Csak élvezi a napsütést.

Mégis ő lett a kép főszereplője.

Talán azért, mert a természet éppen az ilyen pillanatokkal tud bennünket igazán meglepni.

Egy virágot sokszor észre sem veszünk. Egy békát sem feltétlenül keresünk. De amikor egyszer csak meglátjuk őket együtt, valamiért megállunk.

És nézzük.

Még akkor is, ha ez épített természet

A füvészkert természetesen nem érintetlen erdő vagy vadon.

Ember alkotta, gondozott, megtervezett természet. Az ösvények, a tavak, a növényágyások mind tudatosan kialakított környezet részei.

Mégis, számomra ez akkor is természet.

Hiszen a növények ott nőnek, a virágok nyílnak, a méhek dolgoznak, a madarak fészket keresnek, a halak úsznak, a békák pedig megtalálják a maguk kis helyét a levelek között.

Az élet nem kérdezi, hogy egy táj teljesen vadon született-e.

Ha van víz, növény, táplálék és megfelelő környezet, az élővilág megérkezik.

És talán ez az egyik legszebb dolog a természetben.

Képes beköltözni az általunk kialakított világba is.

Egy füvészkerti tó körül éppen úgy meg lehet állni egy apró békánál, mint egy erdei ösvényen egy különleges virágnál vagy egy madár énekénél.

Csak észre kell venni.

A régi séták emléke

Amikor az unokáim még kicsik voltak, talán nem is gondoltam arra, hogy egyszer majd mennyire értékesek lesznek ezek az egyszerű séták.

Akkor csak mentünk.

Sétáltunk, beszélgettünk, nézelődtünk, nevettünk. Leültünk a tó melletti padra, és néztük, mi történik körülöttünk.

A gyerekek számára egy béka, egy hal vagy egy különleges virág igazi felfedezés volt.

Nekem pedig az volt a legszebb, hogy láthattam az örömüket.

Azóta sok minden megváltozott. Az unokák nagyobbak lettek, felnőttek és az élet is továbbhaladt, de bizonyos emlékek nem halványulnak el.

Néha elég hozzájuk egy régi fénykép.

Egy rózsaszín tavirózsa.

És egy ici-pici levelibéka.

Egy fénykép, amely visszarepít

Talán ezért szeretem annyira a régi fotókat.

Nemcsak azt mutatják meg, hogy mi történt akkor, hanem azt is, mit éreztünk közben.

Ez a kis levelibéka most visszavitt egy régi nyári naphoz. A tó mellé, a kis padhoz, az unokáimhoz és azokhoz a békés sétákhoz, amelyek akkor talán hétköznapinak tűntek.

Ma már tudom, hogy ezekből az egyszerű pillanatokból lesznek a legszebb emlékek.

Nem mindig a nagy események maradnak velünk.

Néha egy tóparti pad.

Egy gyerek kíváncsi tekintete.

A nád zizegése.

Egy madár éneke.

A víz csillogása a napsütésben.

És egy apró levelibéka, amely egy rózsaszín tavirózsán üldögél.

Talán éppen ezért érdemes időnként megállni.

Nem rohanni tovább, hanem körülnézni.

Mert a természet – legyen vad erdő, kert, park vagy akár egy gondosan kialakított füvészkert – mindig tartogat valami apró csodát.

Csak észre kell vennünk.

Én pedig, valahányszor ezt a régi fényképet látom, újra ott ülök egy kicsit a tó mellett az unokáimmal.

És a tavirózsa levelén ott sütkérezik az a pici, zöld levelibéka.

Mintha csak arra várna, hogy valaki ismét észrevegye.